- IGEN!
Én meg nézek, hogy mi van!? Egy ember, aki valóban igennel felelt arra a kérdésre, hogy akar-e futni!?
Pár éve (is) kitaláltam, hogy veszek egy bérletet egy fitnesz terembe 9000 forintért, amiről azt képzeltem, hogy ösztönözni fog a folyamatos testmozgásra. Ösztönözni fognak a jó hangulatú órák (nem), az isteni latin zene (sem), és nem utolsó sorban a végtelen mennyiségű pénz, amit kifizettem (igen). Párszor el is mentem a különböző Andikhoz, meg Katákhoz deep workoutokra, aztán gondoltam egy merészet, és egyik este elmentem futni. A terembe. Egy gépre.
Gondolom mindenki érezte már azt az izgatottságot, amit akkor tapasztal az ember, amikor valami újra és izgalmasra vállalkozik. Amikor valami régi nagy álma teljesül.
Gondolom mindenki érezte már azt az izgatottságot, amit akkor tapasztal az ember, amikor valami újra és izgalmasra vállalkozik. Amikor valami régi nagy álma teljesül.
Szóval állok a futógépen először életemben, várom, hogy elinduljon a csoda…
… de bármit nyomogatok, nem hogy a csoda nem indul sehova, de még a szalag sem. Tíz perc gondolkodás, különböző gombok különböző erővel való nyomogatása, és a megalázottság, hogy ebből basszameg, nem lesz futás. Nagyban szedegetem össze a cuccom, és gondolkodom, hogy a recepción milyen kamu dumát fogok mondani, miért is nem maradtam tizenöt percnél tovább, amikor megérkezik egy elég jól kipattintott lány, és édes hangon azt mondja „Szia, segítsek?” Fú, kösz, az tök jó lenne - mondom, mire a csaj mosolyogva bedugja a gépet a konnektorba és lőn világosság: a gép megy. Én meg megyek rajta, ráadásul egyre gyorsabban. A pulzusom az egekben, a kezem izzad, és várom az érzést, amit mások csak úgy neveznek megváltó halál runner’s high, de csak nem jön! És egyre inkább unom az egészet, egyre jobban égnek az izmaim, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek, fáj a tüdőm, a seggem minden lépésnél reng és nagyon-nagyon szeretném leállítani ezt az egészet. Igen ám, csak nem tudom! A történelem megismétli önmagát: hiába nyomkodom az érintőképernyő gombjait, nem reagál semmire! Teljes pánik: örökre egy futógépen kell élnem, amíg a világ világ, ebből a csapdából már sosem szabadulok.
Nagyjából a negyedik kilométernél és a halál szélén jártam, amikor egy – hálistennek teljesen másik – kedves lány segített rajtam, és elmondta, hogy a gépet például az EMERGENCY gomb megnyomásával is megállíthatom, nem kell máskor várnom egy arra járóra vagy arra, hogy egyszerűen lerepüljek a gépről. Röviden ennyit rólam, a gépekről és a futásról.
Nagyjából a negyedik kilométernél és a halál szélén jártam, amikor egy – hálistennek teljesen másik – kedves lány segített rajtam, és elmondta, hogy a gépet például az EMERGENCY gomb megnyomásával is megállíthatom, nem kell máskor várnom egy arra járóra vagy arra, hogy egyszerűen lerepüljek a gépről. Röviden ennyit rólam, a gépekről és a futásról.
Aki ma reggel Ágit megkérdezte, hogy óhajt-e esetleg futni, nem volt más, mint minden rengő seggű lány rémálma és egyben megmentője, Petrov Júlia. Felkészítettek rá, hogy ha szeretem a fájdalmat, akkor őt is szeretni fogom, de amint megláttam a szuper kedves arcát, meg a szőke haját, arra gondoltam: aha, ő, én meg a fájdalom nem egy ligában játszunk... és amint ez a gondolat foszlány csak átsiklott volna az agyamon, már hallottam A Mondatot, "Három kör futás! Nem viccelek!"
Nyilván mindenki látott már az utcán gazellaként szökellő külföldi diáklányokat, és szellőként suhanó félmeztelen fiúkat futni. És abban is biztos vagyok, hogy mindenki elképzelte azt is, hogy ez neki is menne! Hogy ebben semmi kihívás nincsen! És akár odáig is elmegyek, hogy sokan közülünk még neki is álltunk futni, de a start pillanatában rájöttünk arra, hogy basszameg, ha valami az emberi élettel összeegyeztethetetlen, az a kibaszott futás. És a következő nap, amikor a Nappali teraszán egy kiváló olaszrizling hosszúlépéssel a kezünkben üldögéltünk, és az orrunk előtt elfutott egy Johana vagy egy Hans, mindannyian gyűlölködve néztük és arra gondoltunk, hogy... nem gondoltunk semmire, csak gyűlöltük őket.
Szóval 8:30-kor kiléptem a Doboz ajtaján és elkezdtem futni. És ha hiszitek, ha nem, megtörtént a csoda. Ez mondjuk egy egészen ici-pici csoda, nem olyan vatikáni léptékű, DE úgy futottam le négyszázfcknötven métert, hogy jól esett. És bár a tüdőm fájt, a seggem rengett, a lábaimat pedig csapkodtam, mégis úgy értékeltem, hogy igen, múlt héten egy kört sem tudtam megtenni rendesen, ma pedig történelmet írtam. Az edzés pedig kiváló volt, Buzz és én is büszkék lehetünk magunkra, és ma ismét bebizonyosodott, hogy mind a kettőnknek türelmesebbnek kell lennünk magunkkal szemben. Jövő héten próbálkozom újra.
Nyilván mindenki látott már az utcán gazellaként szökellő külföldi diáklányokat, és szellőként suhanó félmeztelen fiúkat futni. És abban is biztos vagyok, hogy mindenki elképzelte azt is, hogy ez neki is menne! Hogy ebben semmi kihívás nincsen! És akár odáig is elmegyek, hogy sokan közülünk még neki is álltunk futni, de a start pillanatában rájöttünk arra, hogy basszameg, ha valami az emberi élettel összeegyeztethetetlen, az a kibaszott futás. És a következő nap, amikor a Nappali teraszán egy kiváló olaszrizling hosszúlépéssel a kezünkben üldögéltünk, és az orrunk előtt elfutott egy Johana vagy egy Hans, mindannyian gyűlölködve néztük és arra gondoltunk, hogy... nem gondoltunk semmire, csak gyűlöltük őket.
Szóval 8:30-kor kiléptem a Doboz ajtaján és elkezdtem futni. És ha hiszitek, ha nem, megtörtént a csoda. Ez mondjuk egy egészen ici-pici csoda, nem olyan vatikáni léptékű, DE úgy futottam le négyszázfcknötven métert, hogy jól esett. És bár a tüdőm fájt, a seggem rengett, a lábaimat pedig csapkodtam, mégis úgy értékeltem, hogy igen, múlt héten egy kört sem tudtam megtenni rendesen, ma pedig történelmet írtam. Az edzés pedig kiváló volt, Buzz és én is büszkék lehetünk magunkra, és ma ismét bebizonyosodott, hogy mind a kettőnknek türelmesebbnek kell lennünk magunkkal szemben. Jövő héten próbálkozom újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése