#ti

Előző részek tartalmából:

Zsófi egy hónapja és tizenkilenc napja gondolt egyet, és belevágott élete legdurvább és legjobb kihívásába: elhatározta, hogy nagy közönség előtt fog lefogyni tizenhárom kilót, vállalva a kockázatot, hogy belebukik a vállalásba! Nem véletlenül döntött így: egy igazi hős, a tanodák koronázatlan királynője, a baranyai civil Batman mellett akart Robin lenni! Majdnem minden nap edzésre járt, megismerte a legjobb arc edzőket és a legkirályabb csapattársakat a világon és közös erővel sikerült az első akadály, két felesleges kiló legyőzése! Emellett pedig egy fűnyírót is összebugáztak! 

Együtt vészeltek át sok nehézséget, és együtt örültek közös sikereiknek, de mi lesz még velük!? 

Ármány,

        Zsír,

            Turkish get-up...

... mindent megtudhatnak a következő részből!

Szóval úgy néz ki, hogy minden összejött. Amikor elkezdtem, csak reménykedtem benne, hogy szeptemberig kapnak a srácok egy új fűnyírót, és amikor kb. két hét múlva Buzz felhívott, hogy megvan, sőt, több, mint százezer forintnál tartunk, egy lánybúcsú közepén, egy Kiscsillag koncerten sírtam el magam. Aztán folytattuk tovább töretlenül a projektet, társaink lettek benne, még több támogatónk, akik nem csak pénzzel, de jó tanácsokkal és hihetetlen támogatással álltak mellettünk. 

Nem mondom, hogy nem volt olyan edzés, amikor nem sírtam, és azt sem állítom, hogy nem volt egy perc sem, amikor elkeseredtem volna, de TI velem/velünk voltatok! 

És most az van, hogy itt állok úgy, hogy 

-meg tudok csinálni 10 azaz TÍZ szabályos fekvőtámaszt

-már majdnem vágom a török felállást

-nincsen akkora konyhás néni karom

-feljön rám a rég kihízott farmerom

-magabiztosabb vagyok (hova már, baszkikám..!?)

-be tudom kötni a cipőmet állva is

-tudok nemet mondani a mekire és akkor minden másodpercben meghal a lelkem egy kis darabja

-hányás nélkül bele tudok nézni a tükörbe.

De a legfontosabbat - és tényleg ez a legfontosabb az egészben - azt tökre nem én értem el, hanem Ti: összegyűlt a háromszáz ropi, amiből a kiskölykök egész nyáron bulikázhatnak mylittleponikkal!

K.Ö.SZ.I.

Gondolom a blog most ideig óráig véget ér, és ha ismét megdagadok, vagy extra jó csaj leszek, vagy csak bárki is akarja, hogy legyen itt bármi, akkor majd újra írok. Szeptemberig, és reményeim szerint a továbbiakba életem végéig, rendszeresen fogok sportolni, s ha szeptemberig nem adok le tizenhárom kilót, akkor is büszke vagyok magamra és Buzzra, hogy ezt elkezdtük, csináljuk, és büszke vagyok rátok, hogy ezt végig nézitek. Csók. Puszi. GömbösGyuszi!

#számok

"Hát ilyen hozzáállással nem is fogsz fogyni..." - mondta a faszim, aki aznap már harmadszorra látta, hogy szétfeszít az ideg, és hogy sikítva ordítva bömbölök magamban halkan sírdogálok. Aztán leakasztottam az állványról egy 44-es nadrágot, és közben arra gondoltam, hogy nem is lenne ezzel nagy baj, ha ebbe a 44-es shortba nem hasalja szalonnát, hanem Beyoncé-segget passzíroznék be. "Mégis, mit szeretnél elérni?" Hogy mit szeretnék elérni? Hogy karnyújtásnyira legyen a szíved ezüst tálcán... azt szeretném elérni. *

Ma, egy hónapja és öt napja indítottam útjára szenvedéseim hajóját, azt kihívást, amiben szeptemberig lefogyok tizenhárom kilót azért, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy adakozni nagyon jó dolog, és pénzt gyűjtsek az Élménytár Tanodának. Minden várakozásomat felülmúlta az, hogy milyen sokan utaltatok, milyen sok pénzt, és hogy milyen gyorsan összegyűlt százötven ropi. Volt aki saját kihívást vállalt, volt olyan, aki üzenetet írt, hogy mekkora királyság már az, amibe belevágtunk Buzzal, volt olyan, aki megállított az utcán, hogy én vagyok-e az a lány, aki írja azt a blogot, amiben... 
Megismertem a világ legvagányabb arcait, a péntek hármas edzésen, akik sokkal jobbak, mint a Bosszúállók meg a Galaxis őrzői együttvéve! Elrángattam a terapeutámat reggel hétre edzeni (azóta amúgy nem a terapeutám), eljött velem Virsli, simán lefutottam három kört a tömb körül, tizenkét kilós kettlebellel nyomom az american swinget, mert már tudom, hogy mi az az american swing! Félig megvan a török felállás, és egész ügyesen kanyarítom a könnyített fekvőket is!


És akkor két napja - egy hónap  után - felálltam a mérlegre, és szenvedéseim hajója nem hogy zátonyra futott, de azt hiszem, ki sem jutott a kikötőből. A helyzet tragikus: ugyanaz a két kiló hiányzik, nem mellesleg szerintem a melltartómból, amit az első héten leadtam. Totális összetörés, zokogás, önmagam és a világ hibáztatása és végül a kétségbeesés, hogy nem sikerül teljesíteni a vállalást, és akkor mindenki visszakéri a pénzét, mert senki nem erre a cirkuszra fizetett be.
Pár hónappal ezelőtt pontosan ez lett volna az a pillanat, hogy azt mondom a csávómnak, hogy "Na gyere Csibike, most elviszlek a McDonald's-ba (azaz te, mert nincs kedvem gyalogolni és jogsim sincs), és megeszünk 666 sajtburgert, meg egy McFreezt sültkrumplival, meg iszunk cukros kólát is, mert én már sosem fogok lefogyni, és akkor érezzem magam jól!" És az igazat megvallva most is csak ehhez lett volna kedvem, de inkább sírvabőgve felmentem a Dobozba és sírvabőgve megcsináltam egy olyan edzést, amit tök utálok (bocs, Burgi).

Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit csinálok rosszul, és kérlek titeket, ha mégsem sikerül a tizenhárom kiló, ne haragudjatok rám. Nagyon próbálkozom, még a teljes kiőrlésű kenyeret is dobtam, és ha valaki vágja, hogy mi a megoldás a teljes éhezésen kívül, amit azért meghagyok B-tervnek, ne legyen rest és mondja el.
Ha pedig még így is segítenél a tanodának, és nekem, hogy összegyűjtsük a maradék 145000 forintot, akkor felajánlásodat szívesen vesszük itt:


Adószámunk: 18327568-1-02
Számlaszámunk:
Élménylelő Ifjúsági Egyesület
Bóly és Vidéke Takarékszövetkezet
50100112-12103076

A dellát amúgy a PaciProjektbe forgatják Buzzék, amiben egypár meszesi kiskölyköt elvisznek lovagolni.

*A faszim amúgy a legkedvesebb arc a világon. Sokkal kedvesebb, mint Diana hercegnő és Teréz anya összetéve. Komolyan. Tényleg.

Tízmillió tábla szalonna országa

- Kisasszony, ne bőgjön! Ez nem egy halálos betegség! - mondta az orvos, miközben én a hatalmas monitorokon csak két félbevágott gránátalmát láttam, amiről azt mondták, hogy azok a petefészkeim. Szédelegve, könnytől maszatos arccal és leginkább megszégyenülve léptem ki vizsgálóból. Hazaérve, orvosi segítség hiányában, beleástam magam a webbeteg és hasonló színvonalas online kurzsulós oldalak rengetegébe, és kutattam minden dolog után, ami a PCOS-sel foglalkozik. Ja, mert mint kiderült, a gránátalma magok tulajdonképpen az én betokozódott petesejtjeim voltak.
Policisztás ovárium szindrómának hívják azt a betegséget, ami - az említett oldalak szerint - minden tizedik magyar nő életét megkeseríti. Nem kell nagy dologra gondolni - így az orvos - némi vérzés zavar (két havonta két hétig), egy kis hajhullás (csomókban), bőr problémák (HATTALMAS pattanások, a testem legeldugottabb pontjain), súlyfelesleg (a világ összes felesleges súlya az én testemen van). És akkor én még jól jártam!
Szóval ott állok, 23 évesen egy szál PCOS-ben és vakarom a fejem, hogy akkor most mi a fene legyen!? A fórumok szerint a folyamatos testmozgás és az életre szóló diéta a megoldás minden problémára, a nőgyógyász szerint csak a fogamzásgátló segíthet, és ha már a kettő közül kellett választanom, akkor inkább az örök stevia mezőkre és a végtelen teljes kiőrlésű kenyerekre szavaztam. Összeállítottam egy kiváló gyúrós playlistet a Youtubon, felvettem a legdurvább sportmelltartómat és Dóri barátnőmmel minden este megpakoltunk egy félórás torna baszatáskát. Aztán ennek eredménye lett az a gyönyörű szörnyeteg, ami én voltam, négy évvel ezelőttig.


Nem rég mondta egy hölgy, akit valójában nem ismerek, hogy neki márpedig nem megy ez a diétázás. Hogy csak azért is versenyt eszik egy barátnéjával, és neki márpedig ne mondja meg senki, hogy mit ehet és mit nem.
Azt hiszem sokkal könnyebb úgy életmódot váltani, hogy nem csak az lebeg az ember feje fölött, hogy szar lenne egy szívinfarktussal kórházba kerülni, hanem az is, hogy kurva szar lenne nem szülni gyereket.
Ma edzés közben egy csomót gondolkodtam, már amikor épp nem befostam a fájdalomtól, hogy már harmadik hete nyomom ezt a fogyósdit, és valami nem stimmel. Körülbelül egy hete akkora volt az arcom, hogy abbahagytam a kalóriatáblázat kitöltését, mer'-nekem-ne-mondja-meg-senki és bámm! hatalmas hibát követtem el! Azt gondolom egészen egyértelmű, hogy kontroll vesztő vagyok, és ha valamihez nem KELL ragaszkodni, akkor teljesen képes vagyok elveszni. Így lehetett az, hogy az elmúlt héten becsúszott egy kis pogi, egy kis cukor, némi rövid ital, és nem mellesleg legszívesebben csak zsírt és húst ennék (ezt mondjuk valaki elmondhatná, hogy miért kívánom a szalonnát kolbásszal). Így tehát a mai naptól kezdve újra kezdem a kalória számlálást, a csirke zabálást, a saláta rágcsálást, és nem fogom eltitkolni a kalóriabázis elől, hogy ha esetleg két túrórudit ettem meg egy helyett.

Viszont! Reisz Dani, Burgi és Petrov Juli munkájának hála, már nem feltétlenül nézek ki úgy, mint egy teleszart búvárruha! A jó Isten áldjon meg benneteket!

És természetesen nem véletlenül vonom meg magamtól a káros finomságokat! Még mindig dübörög a PaciProjekt! Júniustól fél évig, havi kétszer 10 kölyköt visznek Buzzék lovas foglalkozásra, amihez 300 ropira (ahh, ropi!!!) lenne szükségük!

Adószámuk: 18327568-1-02
Számlaszámuk:
Élménylelő Ifjúsági Egyesület
Bóly és Vidéke Takarékszövetkezet
50100112-12103076





"Elkúrtunk egy bundás kenyeret, kéred?" 
És egy párhuzamos univerzumban már eszem is boldogan az összes elrontott bundás kenyeret, a sajtos pogácsákat, a világ összes ananászos pizzáját (csak a Pinczehelyi ne olvassa) minden Sport szeletet, Túrórudit és Pringles-t. 

#nemakarásnak

Nem akarásnak nyögés a vége! - mondta a tesi tanárom, miközben egy sulipadba beszorulva küzdöttem az életemért. Emlékszem, hogy végig az volt bennem, hogy ahol a fejem befér, ott én is átférek, és bármi is lesz, ki kell jutnom innen, mielőtt a suligondnok megérkezik egy hatalmas Stihl fűrésszel.
Rendkívül megalázó volt, hogy amíg a többiek sorakoztak és indultak öltözni, én még mindig próbáltam kiszabadulni, de a mellemtől hátra-, a hasamtól pedig előrefelé nem tudtam moccanni. Szeretném azt hinni, hogy azért nem emlékszem rá, hogy végül hogyan is szedték le rólam a padot, mert idestova húsz éve (!!!) történt a dolog, de van egy sanda gyanúm, hogy a traumát próbálja az agyam elrejteni valahova nagyon-nagyon mélyre.

Az elmúlt pár napban egy csomószor jutott eszembe ez a történet, és annak minden egyes kis momentuma: ahogy a tanár nyakában megcsillan a síp, az a hasfájás, amit a megaláztatás miatt éreztem, a többi gyerek nevetése. Hogy egy hatalmas lúzernek éreztem magam, és hogy én igenis akartam és mindent megpróbáltam, de egyszerűen nem ment.

Az edzések közben mostanában sokszor visszaköszön ez mondat. Valahonnan hátulról felsejlik, és nem hagy nyugodni. "Nem tudsz felugrani a dobozra!? Nem akarásnak nyögés a vége!" "Nem tudsz egy épkézláb burpee-t megcsinálni!? Nem akarásnak nyögés a vége!" "Még mindig 88 kilón stagnálsz!? Nem akarásnak nyögés a vége!" A legutóbbi crosstraining edzésen majdnem elsírtam magam, mert a csoportban, ahol azért leszögezném, hogy csak kigyúrt faszik voltak, azt éreztem, hogy messze a legbénább vagyok. Hogy amikor hirtelen észbe kaptam, hogy "anyám, de király csaj vagy, hogy a mellkasodig felhúztad a térded!", oldalra néztem, és a csávó nem a mellkasában, hanem a saját arcában térdelt!!! Amikor mindenki más húsz kilókkal tolt ki - mit húsz, negyven!!! - én tizenötnél az agyam eldobtam.
A nővérem múltkor azt mondta, hogy ilyenkor ne essek kétségbe, mert csak az agyam és a testem gyárt kifogásokat az edzés ellen. Úgy döntöttem, ma a józan eszem ellen fogok játszani, és 100%-ra tolok egy stabilityt.

Amúgy vannak jó híreim is, legalábbis a saját magam számára.
1) Az edzések elkezdése óta egy nadrágméretet mentem össze.
2) Még mindig csak csicska három kilót fogytam, de bízom benne, hogy szeptemberig meg lesz a maradék tíz.
3) Már be tudom kötni a cipőmet úgy, hogy ülök!!!
4) Majdnem tudok három szabályos fekvőtámaszt csinálni.

*

* ezen a képen hazudok, nem voltam ilyen vidám.

#high

- Ági, akkor bemelegítés. Akarsz futni?
- IGEN!

Én meg nézek, hogy mi van!? Egy ember, aki valóban igennel felelt arra a kérdésre, hogy akar-e futni!?

Pár éve (is) kitaláltam, hogy veszek egy bérletet egy fitnesz terembe 9000 forintért, amiről azt képzeltem, hogy ösztönözni fog a folyamatos testmozgásra. Ösztönözni fognak a jó hangulatú órák (nem), az isteni latin zene (sem), és nem utolsó sorban a végtelen mennyiségű pénz, amit kifizettem (igen).  Párszor el is mentem a különböző Andikhoz, meg Katákhoz deep workoutokra, aztán gondoltam egy merészet, és egyik este elmentem futni. A terembe. Egy gépre.
Gondolom mindenki érezte már azt az izgatottságot, amit akkor tapasztal az ember, amikor valami újra és izgalmasra vállalkozik. Amikor valami régi nagy álma teljesül.

Szóval állok a futógépen először életemben, várom, hogy elinduljon a csoda…

… de bármit nyomogatok, nem hogy a csoda nem indul sehova, de még a szalag sem.  Tíz perc gondolkodás, különböző gombok különböző erővel való nyomogatása, és a megalázottság, hogy ebből basszameg, nem lesz futás. Nagyban szedegetem össze a cuccom, és gondolkodom, hogy a recepción milyen kamu dumát fogok mondani, miért is nem maradtam tizenöt percnél tovább, amikor megérkezik egy elég jól kipattintott lány, és édes hangon azt mondja „Szia, segítsek?” Fú, kösz, az tök jó lenne - mondom, mire a csaj mosolyogva bedugja a gépet a konnektorba és lőn világosság: a gép megy. Én meg megyek rajta, ráadásul egyre gyorsabban. A pulzusom az egekben, a kezem izzad, és várom az érzést, amit mások csak úgy neveznek megváltó halál runner’s high, de csak nem jön! És egyre inkább unom az egészet, egyre jobban égnek az izmaim, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek, fáj a tüdőm, a seggem minden lépésnél reng és nagyon-nagyon szeretném leállítani ezt az egészet. Igen ám, csak nem tudom! A történelem megismétli önmagát: hiába nyomkodom az érintőképernyő gombjait, nem reagál semmire! Teljes pánik: örökre egy futógépen kell élnem, amíg a világ világ, ebből a csapdából már sosem szabadulok.
Nagyjából a negyedik kilométernél és a halál szélén jártam, amikor egy – hálistennek teljesen másik – kedves lány segített rajtam, és elmondta, hogy  a gépet például az EMERGENCY gomb megnyomásával is megállíthatom, nem kell máskor várnom egy arra járóra vagy arra, hogy egyszerűen lerepüljek a gépről. Röviden ennyit rólam, a gépekről és a futásról.

Aki ma reggel Ágit megkérdezte, hogy óhajt-e esetleg futni, nem volt más, mint minden rengő seggű lány rémálma és egyben megmentője, Petrov Júlia. Felkészítettek rá, hogy ha szeretem a fájdalmat, akkor őt is szeretni fogom, de amint megláttam a szuper kedves arcát, meg a szőke haját, arra gondoltam: aha, ő, én meg a fájdalom nem egy ligában játszunk... és amint ez a gondolat foszlány csak átsiklott volna az agyamon, már hallottam A Mondatot, "Három kör futás! Nem viccelek!"
Nyilván mindenki látott már az utcán gazellaként szökellő külföldi diáklányokat, és szellőként suhanó félmeztelen fiúkat futni. És abban is biztos vagyok, hogy mindenki elképzelte azt is, hogy ez neki is menne! Hogy ebben semmi kihívás nincsen! És akár odáig is elmegyek, hogy sokan közülünk még neki is álltunk futni, de a start pillanatában rájöttünk arra, hogy basszameg, ha valami az emberi élettel összeegyeztethetetlen, az a kibaszott futás. És a következő nap, amikor a Nappali teraszán egy kiváló olaszrizling hosszúlépéssel a kezünkben üldögéltünk, és az orrunk előtt elfutott egy Johana vagy egy Hans, mindannyian gyűlölködve néztük és arra gondoltunk, hogy... nem gondoltunk semmire, csak gyűlöltük őket.
Szóval 8:30-kor kiléptem a Doboz ajtaján és elkezdtem futni. És ha hiszitek, ha nem, megtörtént a csoda. Ez mondjuk egy egészen ici-pici csoda, nem olyan vatikáni léptékű, DE úgy futottam le négyszázfcknötven métert, hogy jól esett. És bár a tüdőm fájt, a seggem rengett, a lábaimat pedig csapkodtam, mégis úgy értékeltem, hogy igen, múlt héten egy kört sem tudtam megtenni rendesen, ma pedig történelmet írtam. Az edzés pedig kiváló volt, Buzz és én is büszkék lehetünk magunkra, és ma ismét bebizonyosodott, hogy mind a kettőnknek türelmesebbnek kell lennünk magunkkal szemben. Jövő héten próbálkozom újra. 

A kép innen van: https://www.unilad.co.uk/news/actor-who-played-young-forrest-gump-turns-out-to-be-real-life-hero/

#151000

"Nagyon büszke vagyok rád, végülis csak ennyi." mondta Ancsa, miközben a Kiscsillag koncert ordított a háttérben, mi meg ahhoz képest, hogy egy leánybúcsún vettünk részt, rendkívül józanok voltunk.

Három napot töltöttem Budapesten, és ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy ennyi, vége volt a fogyásnak, lánybúcsú lesz, nem fogok tudni ellenállni semminek, egész jól jöttem ki a dologból.
Pénteken, amikor megérkeztem a testvéremhez, figyelmeztetett, hogy ha jót akarok magamnak, ne nagyon menjek a sógorom közelébe, mert hogy sikerült Sopronból egy úgynevezett fosós-hányós vírussal gazdagabban hazatérni, aminek két nap a lappangási ideje, de nyugi, már ő is a végén jár. Gondoltam magamban: király, amióta minden nap - négy napja - keményen edzek, és odafigyelek arra, hogy egészségesen táplálkozzam - öt napja - nyilvánvalóan az immunrendszeremet is sikerült a maxra gyúrnom úgyhogy nyilvánvalóan semmi bajom sem lesz. Szóval így vágtam neki a hétvégének: magabiztosan és keményen.

Pár szót ejtenék a testvéremről, aki nem csak a nővérem, hanem barátnőm és legfőbb szövetségesem is. Az igazat megvallva ő az, aki a Sztranyovszki génekből a jókat örökölte, és most tekintsünk el attól, hogy neki is bazi nagy orra van meg hülye lábujjai. Orsi világ életében TÖ-KÉ-LE-TES testtel rendelkezett: hosszú lábak, lapos has, szép cicik, gyönyörű arc. Ezzel szemben én: töpszli test, kurta lábak, hatalmas kannák és mondjuk egy egész oké fej. Egész életemben gyűlölni fogom ezért a genetikát... Szóval a csaj így tengette az életét, aztán lett egy férje, meg hipp-hopp két gyereke és egész idő alatt mennyit szedett fel!? Körülbelül tíz kilót, amit nagyjából fél év alatt Péntek Enikő segítségével le is adott. Genetika : Zsófi: 2:0 És bár ez az egész gyűlölködésre és kitagadásra adna okot, Orsi mégis tud mindig szépíteni, és mivel ő a legnagyobb szponzorom és tanácsadóm, szombat reggel elvitt edzeni az M3-as autópálya felhajtója fölé, ahol a friss levegőn és a tűző napon a leggyűlöltebb gyakorlatokat végeztük el.

Délután pedig jött az a rész, amitől mindig rettegek: a lánybúcsú.
Egy részről mindig félek az ilyen eseményektől, ahol egy számomra kedves ember tök idegen barátaival kell együtt lennem egy napon keresztül. Mert mi van, ha nem vagyok szimpatikus, vagy egyszerűen csak mindenki seggfej rajtam kívül!? Más részről meg a kaja... Nem akar az ember lánya ilyenkor kényeskedőnek vagy válogatósnak tűnni, de a cél mégis csak cél, és ha ebbe nem fér bele a töltött rántott csirke, akkor nem fér bele. De hála a jó Istennek, egy olyan helyet találtunk, ahol a szakácsok és a pincérek is nyitottak voltak, így egy roston csirkét rizzsel, háromszoros áron, 6070 forintért tudtam elfogyasztani. Hatalmas pacsi!

Mint utólag kiderült amúgy, bármit ehettem volna, bármit bűnözhettem volna, ugyanis hajnalban arra keltem, hogy a vég elért engem is: hiába az edzés, hiába az okos evés, ha egy vírus meg akar támadni, akkor meg is fog.

Viszont! Hatalmas köszönet Nektek, akik olvastok és adakoztok az Élmény Tár Tanodának! A mai napig 151000 forint gyűlt össze, valamint jó pár fűnyíró felajánlás!
A fogyással és az akcióval azonban nem szeretnénk leállni, ugyanis a tanodának vannak olyan programjai, amik nincsenek sajnos megfinanszírozva. Ilyen például a Paci Projekt, ahol a kölykök lovagolni tanulhatnak!

Adód 1%-val is támogathatsz minket, most, hogy közeleg az adóbevallási időszak.
Adószámunk: 18327568-1-02
Számlaszámunk:
Élménylelő Ifjúsági Egyesület
Bóly és Vidéke Takarékszövetkezet
50100112-12103076 

A kövér lányok a mennybe mennek?

A kilencvenes évek vége táján olvastam egy tiniregényt egy kislányról, akit sokan bántottak az iskolában a testalkata miatt, ezért a nyaralásukon a kerti budiba járt hányni, hogy senki ne vegye észre. A könyv vége persze az, hogy kórházba kerül a csaj és megfogadja, hogy soha többé ilyen butaságot, nagy összeborulás, satöbbi.

Kilenc éves voltam, amikor Gyulán, a nagyszüleim házában először meghánytattam magam. Elég kövérnek éreztem magam és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Akkoriban nagyon érdekeltek a fiúk, legfőképp Szabó Zsolti, és azt terveztem, hogy szeptemberben, amikor visszamegyek az iskolába, és elkezdem az ötödik osztályt, bombanő leszek, és minden srác - legfőképp a Szabó Zsolti - engem akar majd.
Azokban az időkben kezdtem el almaformára hízni. A testem változott, és kiskamaszként erre senki nem készített fel. Teli voltam kérdésekkel, amiket nem mertem senkinek feltenni. Sanyargattam a csöpp kis testem, és a mérleg egyre jobban hozta azokat a számokat, amiket látni akartam. Aztán jött a személyes világválságom: kiderült, hogy a legyengült immunrendszeremnek köszönhetően összeszedtem valami csicska májgyulladást. Az a nyár is meg volt baszva...
Jó pár évvel később hangzott el újra és újra az a mondat az akkori faszim szájából, hogy "Pogika, ha gurulsz, elhagylak!". Annyira magányosnak éreztem magam azokban az időkben, hogy egy dolog jelentett örömet és szeretetet, ha főztem és ettem. Ettem, ha éhes voltam, ettem, ha szomorú voltam, ettem, ha boldog voltam, ha unatkoztam és ez az ördögi kör egyre kiterjedtebb lett, ahogy az én testem is. Aztán jött a PCOS, a szakítás és a nagy lefogyás és az, hogy rájöttem, hogy én magam vagyok egyedül, aki ezt a problémát meg-, az ördögi kört meg fel tudja oldani

A mai napon urlaubon vagyok Pesten. A nővéremmel egy olyan étterembe mentünk el ebédelni, ami glutén, szója, laktóz, kukorica és cukormentes ételeket árul. Amikor ránéztem a kajára, ami hasábkrumpli volt batátából és marhahús pogácsa, boldog lettem, majd eszembe jutott az a furcsa, ficánkoló szorongás, amit kilenc évesen a wc előtt guggolva éreztem.

A mai napom irtó tanulságos, mert át kell kattintanom az agyamat arra, hogy nem vagyok rosszabb attól, ha egy nap nem edzek, és az evés meg nem opció, hanem szükséglet. Közben meg rettenetesen félek attól, hogy kudarcot vallok és azok az emberek, akik hittek bennem, csalódni fognak.

                                                      -Ennyit a kétségeimről-

A mai nap hatalmas meglepetése volt a két legkedvesebb Zolim, akik úgy álltak a kezdeményezésünk mellé, hogy ők is vállaltak egy-egy 13 napos challenget. Mester "álcivil" Zoli kurvanagyokat fog sétálni Mandula kutyájával, Németh "Ízesmagyar' Zoli aka Bölci pedig 13 napon keresztül NEM CIGIZIK!!! ÚRISTN!!!