A kövér lányok a mennybe mennek?

A kilencvenes évek vége táján olvastam egy tiniregényt egy kislányról, akit sokan bántottak az iskolában a testalkata miatt, ezért a nyaralásukon a kerti budiba járt hányni, hogy senki ne vegye észre. A könyv vége persze az, hogy kórházba kerül a csaj és megfogadja, hogy soha többé ilyen butaságot, nagy összeborulás, satöbbi.

Kilenc éves voltam, amikor Gyulán, a nagyszüleim házában először meghánytattam magam. Elég kövérnek éreztem magam és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Akkoriban nagyon érdekeltek a fiúk, legfőképp Szabó Zsolti, és azt terveztem, hogy szeptemberben, amikor visszamegyek az iskolába, és elkezdem az ötödik osztályt, bombanő leszek, és minden srác - legfőképp a Szabó Zsolti - engem akar majd.
Azokban az időkben kezdtem el almaformára hízni. A testem változott, és kiskamaszként erre senki nem készített fel. Teli voltam kérdésekkel, amiket nem mertem senkinek feltenni. Sanyargattam a csöpp kis testem, és a mérleg egyre jobban hozta azokat a számokat, amiket látni akartam. Aztán jött a személyes világválságom: kiderült, hogy a legyengült immunrendszeremnek köszönhetően összeszedtem valami csicska májgyulladást. Az a nyár is meg volt baszva...
Jó pár évvel később hangzott el újra és újra az a mondat az akkori faszim szájából, hogy "Pogika, ha gurulsz, elhagylak!". Annyira magányosnak éreztem magam azokban az időkben, hogy egy dolog jelentett örömet és szeretetet, ha főztem és ettem. Ettem, ha éhes voltam, ettem, ha szomorú voltam, ettem, ha boldog voltam, ha unatkoztam és ez az ördögi kör egyre kiterjedtebb lett, ahogy az én testem is. Aztán jött a PCOS, a szakítás és a nagy lefogyás és az, hogy rájöttem, hogy én magam vagyok egyedül, aki ezt a problémát meg-, az ördögi kört meg fel tudja oldani

A mai napon urlaubon vagyok Pesten. A nővéremmel egy olyan étterembe mentünk el ebédelni, ami glutén, szója, laktóz, kukorica és cukormentes ételeket árul. Amikor ránéztem a kajára, ami hasábkrumpli volt batátából és marhahús pogácsa, boldog lettem, majd eszembe jutott az a furcsa, ficánkoló szorongás, amit kilenc évesen a wc előtt guggolva éreztem.

A mai napom irtó tanulságos, mert át kell kattintanom az agyamat arra, hogy nem vagyok rosszabb attól, ha egy nap nem edzek, és az evés meg nem opció, hanem szükséglet. Közben meg rettenetesen félek attól, hogy kudarcot vallok és azok az emberek, akik hittek bennem, csalódni fognak.

                                                      -Ennyit a kétségeimről-

A mai nap hatalmas meglepetése volt a két legkedvesebb Zolim, akik úgy álltak a kezdeményezésünk mellé, hogy ők is vállaltak egy-egy 13 napos challenget. Mester "álcivil" Zoli kurvanagyokat fog sétálni Mandula kutyájával, Németh "Ízesmagyar' Zoli aka Bölci pedig 13 napon keresztül NEM CIGIZIK!!! ÚRISTN!!!