Tízmillió tábla szalonna országa

- Kisasszony, ne bőgjön! Ez nem egy halálos betegség! - mondta az orvos, miközben én a hatalmas monitorokon csak két félbevágott gránátalmát láttam, amiről azt mondták, hogy azok a petefészkeim. Szédelegve, könnytől maszatos arccal és leginkább megszégyenülve léptem ki vizsgálóból. Hazaérve, orvosi segítség hiányában, beleástam magam a webbeteg és hasonló színvonalas online kurzsulós oldalak rengetegébe, és kutattam minden dolog után, ami a PCOS-sel foglalkozik. Ja, mert mint kiderült, a gránátalma magok tulajdonképpen az én betokozódott petesejtjeim voltak.
Policisztás ovárium szindrómának hívják azt a betegséget, ami - az említett oldalak szerint - minden tizedik magyar nő életét megkeseríti. Nem kell nagy dologra gondolni - így az orvos - némi vérzés zavar (két havonta két hétig), egy kis hajhullás (csomókban), bőr problémák (HATTALMAS pattanások, a testem legeldugottabb pontjain), súlyfelesleg (a világ összes felesleges súlya az én testemen van). És akkor én még jól jártam!
Szóval ott állok, 23 évesen egy szál PCOS-ben és vakarom a fejem, hogy akkor most mi a fene legyen!? A fórumok szerint a folyamatos testmozgás és az életre szóló diéta a megoldás minden problémára, a nőgyógyász szerint csak a fogamzásgátló segíthet, és ha már a kettő közül kellett választanom, akkor inkább az örök stevia mezőkre és a végtelen teljes kiőrlésű kenyerekre szavaztam. Összeállítottam egy kiváló gyúrós playlistet a Youtubon, felvettem a legdurvább sportmelltartómat és Dóri barátnőmmel minden este megpakoltunk egy félórás torna baszatáskát. Aztán ennek eredménye lett az a gyönyörű szörnyeteg, ami én voltam, négy évvel ezelőttig.


Nem rég mondta egy hölgy, akit valójában nem ismerek, hogy neki márpedig nem megy ez a diétázás. Hogy csak azért is versenyt eszik egy barátnéjával, és neki márpedig ne mondja meg senki, hogy mit ehet és mit nem.
Azt hiszem sokkal könnyebb úgy életmódot váltani, hogy nem csak az lebeg az ember feje fölött, hogy szar lenne egy szívinfarktussal kórházba kerülni, hanem az is, hogy kurva szar lenne nem szülni gyereket.
Ma edzés közben egy csomót gondolkodtam, már amikor épp nem befostam a fájdalomtól, hogy már harmadik hete nyomom ezt a fogyósdit, és valami nem stimmel. Körülbelül egy hete akkora volt az arcom, hogy abbahagytam a kalóriatáblázat kitöltését, mer'-nekem-ne-mondja-meg-senki és bámm! hatalmas hibát követtem el! Azt gondolom egészen egyértelmű, hogy kontroll vesztő vagyok, és ha valamihez nem KELL ragaszkodni, akkor teljesen képes vagyok elveszni. Így lehetett az, hogy az elmúlt héten becsúszott egy kis pogi, egy kis cukor, némi rövid ital, és nem mellesleg legszívesebben csak zsírt és húst ennék (ezt mondjuk valaki elmondhatná, hogy miért kívánom a szalonnát kolbásszal). Így tehát a mai naptól kezdve újra kezdem a kalória számlálást, a csirke zabálást, a saláta rágcsálást, és nem fogom eltitkolni a kalóriabázis elől, hogy ha esetleg két túrórudit ettem meg egy helyett.

Viszont! Reisz Dani, Burgi és Petrov Juli munkájának hála, már nem feltétlenül nézek ki úgy, mint egy teleszart búvárruha! A jó Isten áldjon meg benneteket!

És természetesen nem véletlenül vonom meg magamtól a káros finomságokat! Még mindig dübörög a PaciProjekt! Júniustól fél évig, havi kétszer 10 kölyköt visznek Buzzék lovas foglalkozásra, amihez 300 ropira (ahh, ropi!!!) lenne szükségük!

Adószámuk: 18327568-1-02
Számlaszámuk:
Élménylelő Ifjúsági Egyesület
Bóly és Vidéke Takarékszövetkezet
50100112-12103076





"Elkúrtunk egy bundás kenyeret, kéred?" 
És egy párhuzamos univerzumban már eszem is boldogan az összes elrontott bundás kenyeret, a sajtos pogácsákat, a világ összes ananászos pizzáját (csak a Pinczehelyi ne olvassa) minden Sport szeletet, Túrórudit és Pringles-t. 

#nemakarásnak

Nem akarásnak nyögés a vége! - mondta a tesi tanárom, miközben egy sulipadba beszorulva küzdöttem az életemért. Emlékszem, hogy végig az volt bennem, hogy ahol a fejem befér, ott én is átférek, és bármi is lesz, ki kell jutnom innen, mielőtt a suligondnok megérkezik egy hatalmas Stihl fűrésszel.
Rendkívül megalázó volt, hogy amíg a többiek sorakoztak és indultak öltözni, én még mindig próbáltam kiszabadulni, de a mellemtől hátra-, a hasamtól pedig előrefelé nem tudtam moccanni. Szeretném azt hinni, hogy azért nem emlékszem rá, hogy végül hogyan is szedték le rólam a padot, mert idestova húsz éve (!!!) történt a dolog, de van egy sanda gyanúm, hogy a traumát próbálja az agyam elrejteni valahova nagyon-nagyon mélyre.

Az elmúlt pár napban egy csomószor jutott eszembe ez a történet, és annak minden egyes kis momentuma: ahogy a tanár nyakában megcsillan a síp, az a hasfájás, amit a megaláztatás miatt éreztem, a többi gyerek nevetése. Hogy egy hatalmas lúzernek éreztem magam, és hogy én igenis akartam és mindent megpróbáltam, de egyszerűen nem ment.

Az edzések közben mostanában sokszor visszaköszön ez mondat. Valahonnan hátulról felsejlik, és nem hagy nyugodni. "Nem tudsz felugrani a dobozra!? Nem akarásnak nyögés a vége!" "Nem tudsz egy épkézláb burpee-t megcsinálni!? Nem akarásnak nyögés a vége!" "Még mindig 88 kilón stagnálsz!? Nem akarásnak nyögés a vége!" A legutóbbi crosstraining edzésen majdnem elsírtam magam, mert a csoportban, ahol azért leszögezném, hogy csak kigyúrt faszik voltak, azt éreztem, hogy messze a legbénább vagyok. Hogy amikor hirtelen észbe kaptam, hogy "anyám, de király csaj vagy, hogy a mellkasodig felhúztad a térded!", oldalra néztem, és a csávó nem a mellkasában, hanem a saját arcában térdelt!!! Amikor mindenki más húsz kilókkal tolt ki - mit húsz, negyven!!! - én tizenötnél az agyam eldobtam.
A nővérem múltkor azt mondta, hogy ilyenkor ne essek kétségbe, mert csak az agyam és a testem gyárt kifogásokat az edzés ellen. Úgy döntöttem, ma a józan eszem ellen fogok játszani, és 100%-ra tolok egy stabilityt.

Amúgy vannak jó híreim is, legalábbis a saját magam számára.
1) Az edzések elkezdése óta egy nadrágméretet mentem össze.
2) Még mindig csak csicska három kilót fogytam, de bízom benne, hogy szeptemberig meg lesz a maradék tíz.
3) Már be tudom kötni a cipőmet úgy, hogy ülök!!!
4) Majdnem tudok három szabályos fekvőtámaszt csinálni.

*

* ezen a képen hazudok, nem voltam ilyen vidám.

#high

- Ági, akkor bemelegítés. Akarsz futni?
- IGEN!

Én meg nézek, hogy mi van!? Egy ember, aki valóban igennel felelt arra a kérdésre, hogy akar-e futni!?

Pár éve (is) kitaláltam, hogy veszek egy bérletet egy fitnesz terembe 9000 forintért, amiről azt képzeltem, hogy ösztönözni fog a folyamatos testmozgásra. Ösztönözni fognak a jó hangulatú órák (nem), az isteni latin zene (sem), és nem utolsó sorban a végtelen mennyiségű pénz, amit kifizettem (igen).  Párszor el is mentem a különböző Andikhoz, meg Katákhoz deep workoutokra, aztán gondoltam egy merészet, és egyik este elmentem futni. A terembe. Egy gépre.
Gondolom mindenki érezte már azt az izgatottságot, amit akkor tapasztal az ember, amikor valami újra és izgalmasra vállalkozik. Amikor valami régi nagy álma teljesül.

Szóval állok a futógépen először életemben, várom, hogy elinduljon a csoda…

… de bármit nyomogatok, nem hogy a csoda nem indul sehova, de még a szalag sem.  Tíz perc gondolkodás, különböző gombok különböző erővel való nyomogatása, és a megalázottság, hogy ebből basszameg, nem lesz futás. Nagyban szedegetem össze a cuccom, és gondolkodom, hogy a recepción milyen kamu dumát fogok mondani, miért is nem maradtam tizenöt percnél tovább, amikor megérkezik egy elég jól kipattintott lány, és édes hangon azt mondja „Szia, segítsek?” Fú, kösz, az tök jó lenne - mondom, mire a csaj mosolyogva bedugja a gépet a konnektorba és lőn világosság: a gép megy. Én meg megyek rajta, ráadásul egyre gyorsabban. A pulzusom az egekben, a kezem izzad, és várom az érzést, amit mások csak úgy neveznek megváltó halál runner’s high, de csak nem jön! És egyre inkább unom az egészet, egyre jobban égnek az izmaim, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek, fáj a tüdőm, a seggem minden lépésnél reng és nagyon-nagyon szeretném leállítani ezt az egészet. Igen ám, csak nem tudom! A történelem megismétli önmagát: hiába nyomkodom az érintőképernyő gombjait, nem reagál semmire! Teljes pánik: örökre egy futógépen kell élnem, amíg a világ világ, ebből a csapdából már sosem szabadulok.
Nagyjából a negyedik kilométernél és a halál szélén jártam, amikor egy – hálistennek teljesen másik – kedves lány segített rajtam, és elmondta, hogy  a gépet például az EMERGENCY gomb megnyomásával is megállíthatom, nem kell máskor várnom egy arra járóra vagy arra, hogy egyszerűen lerepüljek a gépről. Röviden ennyit rólam, a gépekről és a futásról.

Aki ma reggel Ágit megkérdezte, hogy óhajt-e esetleg futni, nem volt más, mint minden rengő seggű lány rémálma és egyben megmentője, Petrov Júlia. Felkészítettek rá, hogy ha szeretem a fájdalmat, akkor őt is szeretni fogom, de amint megláttam a szuper kedves arcát, meg a szőke haját, arra gondoltam: aha, ő, én meg a fájdalom nem egy ligában játszunk... és amint ez a gondolat foszlány csak átsiklott volna az agyamon, már hallottam A Mondatot, "Három kör futás! Nem viccelek!"
Nyilván mindenki látott már az utcán gazellaként szökellő külföldi diáklányokat, és szellőként suhanó félmeztelen fiúkat futni. És abban is biztos vagyok, hogy mindenki elképzelte azt is, hogy ez neki is menne! Hogy ebben semmi kihívás nincsen! És akár odáig is elmegyek, hogy sokan közülünk még neki is álltunk futni, de a start pillanatában rájöttünk arra, hogy basszameg, ha valami az emberi élettel összeegyeztethetetlen, az a kibaszott futás. És a következő nap, amikor a Nappali teraszán egy kiváló olaszrizling hosszúlépéssel a kezünkben üldögéltünk, és az orrunk előtt elfutott egy Johana vagy egy Hans, mindannyian gyűlölködve néztük és arra gondoltunk, hogy... nem gondoltunk semmire, csak gyűlöltük őket.
Szóval 8:30-kor kiléptem a Doboz ajtaján és elkezdtem futni. És ha hiszitek, ha nem, megtörtént a csoda. Ez mondjuk egy egészen ici-pici csoda, nem olyan vatikáni léptékű, DE úgy futottam le négyszázfcknötven métert, hogy jól esett. És bár a tüdőm fájt, a seggem rengett, a lábaimat pedig csapkodtam, mégis úgy értékeltem, hogy igen, múlt héten egy kört sem tudtam megtenni rendesen, ma pedig történelmet írtam. Az edzés pedig kiváló volt, Buzz és én is büszkék lehetünk magunkra, és ma ismét bebizonyosodott, hogy mind a kettőnknek türelmesebbnek kell lennünk magunkkal szemben. Jövő héten próbálkozom újra. 

A kép innen van: https://www.unilad.co.uk/news/actor-who-played-young-forrest-gump-turns-out-to-be-real-life-hero/

#151000

"Nagyon büszke vagyok rád, végülis csak ennyi." mondta Ancsa, miközben a Kiscsillag koncert ordított a háttérben, mi meg ahhoz képest, hogy egy leánybúcsún vettünk részt, rendkívül józanok voltunk.

Három napot töltöttem Budapesten, és ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy ennyi, vége volt a fogyásnak, lánybúcsú lesz, nem fogok tudni ellenállni semminek, egész jól jöttem ki a dologból.
Pénteken, amikor megérkeztem a testvéremhez, figyelmeztetett, hogy ha jót akarok magamnak, ne nagyon menjek a sógorom közelébe, mert hogy sikerült Sopronból egy úgynevezett fosós-hányós vírussal gazdagabban hazatérni, aminek két nap a lappangási ideje, de nyugi, már ő is a végén jár. Gondoltam magamban: király, amióta minden nap - négy napja - keményen edzek, és odafigyelek arra, hogy egészségesen táplálkozzam - öt napja - nyilvánvalóan az immunrendszeremet is sikerült a maxra gyúrnom úgyhogy nyilvánvalóan semmi bajom sem lesz. Szóval így vágtam neki a hétvégének: magabiztosan és keményen.

Pár szót ejtenék a testvéremről, aki nem csak a nővérem, hanem barátnőm és legfőbb szövetségesem is. Az igazat megvallva ő az, aki a Sztranyovszki génekből a jókat örökölte, és most tekintsünk el attól, hogy neki is bazi nagy orra van meg hülye lábujjai. Orsi világ életében TÖ-KÉ-LE-TES testtel rendelkezett: hosszú lábak, lapos has, szép cicik, gyönyörű arc. Ezzel szemben én: töpszli test, kurta lábak, hatalmas kannák és mondjuk egy egész oké fej. Egész életemben gyűlölni fogom ezért a genetikát... Szóval a csaj így tengette az életét, aztán lett egy férje, meg hipp-hopp két gyereke és egész idő alatt mennyit szedett fel!? Körülbelül tíz kilót, amit nagyjából fél év alatt Péntek Enikő segítségével le is adott. Genetika : Zsófi: 2:0 És bár ez az egész gyűlölködésre és kitagadásra adna okot, Orsi mégis tud mindig szépíteni, és mivel ő a legnagyobb szponzorom és tanácsadóm, szombat reggel elvitt edzeni az M3-as autópálya felhajtója fölé, ahol a friss levegőn és a tűző napon a leggyűlöltebb gyakorlatokat végeztük el.

Délután pedig jött az a rész, amitől mindig rettegek: a lánybúcsú.
Egy részről mindig félek az ilyen eseményektől, ahol egy számomra kedves ember tök idegen barátaival kell együtt lennem egy napon keresztül. Mert mi van, ha nem vagyok szimpatikus, vagy egyszerűen csak mindenki seggfej rajtam kívül!? Más részről meg a kaja... Nem akar az ember lánya ilyenkor kényeskedőnek vagy válogatósnak tűnni, de a cél mégis csak cél, és ha ebbe nem fér bele a töltött rántott csirke, akkor nem fér bele. De hála a jó Istennek, egy olyan helyet találtunk, ahol a szakácsok és a pincérek is nyitottak voltak, így egy roston csirkét rizzsel, háromszoros áron, 6070 forintért tudtam elfogyasztani. Hatalmas pacsi!

Mint utólag kiderült amúgy, bármit ehettem volna, bármit bűnözhettem volna, ugyanis hajnalban arra keltem, hogy a vég elért engem is: hiába az edzés, hiába az okos evés, ha egy vírus meg akar támadni, akkor meg is fog.

Viszont! Hatalmas köszönet Nektek, akik olvastok és adakoztok az Élmény Tár Tanodának! A mai napig 151000 forint gyűlt össze, valamint jó pár fűnyíró felajánlás!
A fogyással és az akcióval azonban nem szeretnénk leállni, ugyanis a tanodának vannak olyan programjai, amik nincsenek sajnos megfinanszírozva. Ilyen például a Paci Projekt, ahol a kölykök lovagolni tanulhatnak!

Adód 1%-val is támogathatsz minket, most, hogy közeleg az adóbevallási időszak.
Adószámunk: 18327568-1-02
Számlaszámunk:
Élménylelő Ifjúsági Egyesület
Bóly és Vidéke Takarékszövetkezet
50100112-12103076 

A kövér lányok a mennybe mennek?

A kilencvenes évek vége táján olvastam egy tiniregényt egy kislányról, akit sokan bántottak az iskolában a testalkata miatt, ezért a nyaralásukon a kerti budiba járt hányni, hogy senki ne vegye észre. A könyv vége persze az, hogy kórházba kerül a csaj és megfogadja, hogy soha többé ilyen butaságot, nagy összeborulás, satöbbi.

Kilenc éves voltam, amikor Gyulán, a nagyszüleim házában először meghánytattam magam. Elég kövérnek éreztem magam és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Akkoriban nagyon érdekeltek a fiúk, legfőképp Szabó Zsolti, és azt terveztem, hogy szeptemberben, amikor visszamegyek az iskolába, és elkezdem az ötödik osztályt, bombanő leszek, és minden srác - legfőképp a Szabó Zsolti - engem akar majd.
Azokban az időkben kezdtem el almaformára hízni. A testem változott, és kiskamaszként erre senki nem készített fel. Teli voltam kérdésekkel, amiket nem mertem senkinek feltenni. Sanyargattam a csöpp kis testem, és a mérleg egyre jobban hozta azokat a számokat, amiket látni akartam. Aztán jött a személyes világválságom: kiderült, hogy a legyengült immunrendszeremnek köszönhetően összeszedtem valami csicska májgyulladást. Az a nyár is meg volt baszva...
Jó pár évvel később hangzott el újra és újra az a mondat az akkori faszim szájából, hogy "Pogika, ha gurulsz, elhagylak!". Annyira magányosnak éreztem magam azokban az időkben, hogy egy dolog jelentett örömet és szeretetet, ha főztem és ettem. Ettem, ha éhes voltam, ettem, ha szomorú voltam, ettem, ha boldog voltam, ha unatkoztam és ez az ördögi kör egyre kiterjedtebb lett, ahogy az én testem is. Aztán jött a PCOS, a szakítás és a nagy lefogyás és az, hogy rájöttem, hogy én magam vagyok egyedül, aki ezt a problémát meg-, az ördögi kört meg fel tudja oldani

A mai napon urlaubon vagyok Pesten. A nővéremmel egy olyan étterembe mentünk el ebédelni, ami glutén, szója, laktóz, kukorica és cukormentes ételeket árul. Amikor ránéztem a kajára, ami hasábkrumpli volt batátából és marhahús pogácsa, boldog lettem, majd eszembe jutott az a furcsa, ficánkoló szorongás, amit kilenc évesen a wc előtt guggolva éreztem.

A mai napom irtó tanulságos, mert át kell kattintanom az agyamat arra, hogy nem vagyok rosszabb attól, ha egy nap nem edzek, és az evés meg nem opció, hanem szükséglet. Közben meg rettenetesen félek attól, hogy kudarcot vallok és azok az emberek, akik hittek bennem, csalódni fognak.

                                                      -Ennyit a kétségeimről-

A mai nap hatalmas meglepetése volt a két legkedvesebb Zolim, akik úgy álltak a kezdeményezésünk mellé, hogy ők is vállaltak egy-egy 13 napos challenget. Mester "álcivil" Zoli kurvanagyokat fog sétálni Mandula kutyájával, Németh "Ízesmagyar' Zoli aka Bölci pedig 13 napon keresztül NEM CIGIZIK!!! ÚRISTN!!!

#2

Mindenki emlékszik azokra a torna órai mondatokra, amiket, ha kimondott a tanár, az osztálynak egyszerre szorult össze a gyomra. Gondolok itt a "Ja, és ne felejtsétek, hogy jövő héten Coopert futunk!" vagy "Akkor öltözzetek át és találkozunk a pályán, 100 méter felmérés következik". Az én kriptonitom mégis minden évben az volt, amikor Fülöp Attila tanár úr - bocsássa meg nekem a beszólásokat, és hogy öt éven keresztül végig csaltam futásban - a sorakozó után kéjes mosollyal felhívta a figyelmünket arra, hogy az órán karhajlítás, közismertebb nevén, halál és rettegés fekvőtámasz felmérés lesz! Mit is mondhatnék? Nem voltam túl erős soha tesiből, ezt több dolognak tudom be:
a) 13 évesen arra ébredtem egyik reggel, hogy a mellkasomon ahol eddig kőhalom volt, most várak állnak, és egyszerűen megfékezhetetlenek.
b) apámat és engem a rokonságon kívül egy egészen komoly és kézzelfogható metafora kötött össze: az akaratom pont olyan vézna lábakon állt, mint ő gyerekkorában.
c) valljuk be, már akkor is kövér - anyám szerint erős csontozatú - voltam. 
Szóval ott állok 2005-ben, a Szentgyörgyi folyosóján és próbálom megúszni azt, hogy nevetségessé tegyem magam mindenki előtt, amikor azt mondja a jó tanár úr, hogy "a mai eredményetek egy dolog, ha ezt év végére sikerül megduplázni, akkor megkapjátok az ötöst". Mondanom sem kell, aznap egyest kaptam, de szerintem azóta is én vagyok az egyetlen, aki az év végén kettő darab fekvővel beíratta magának a kövér ötöst a naplóba.

A tegnapi crossfit edzés előtt ültem a teremben, miközben az öt órás csoport még javában nyomta a gyurmát. Csodálatos, izmos, izzadt férfi testek (és egy wow de jó csaj) játszi könnyedséggel emelgették a 20 kilós tárcsákat meg saját magukat, mintha mindig is ez lett volna a dolguk, és arra gondoltam: Pont ilyen akarok lenni! Kitartó és gyönyörű! Eszméletlenül motiváló látni, hogy ez a test, jó sok odafigyeléssel és edzéssel formázható és alakítható! 
Aztán hatot ütött az óra, és az én csoportom került sorra, ahol mindenkit egyen egyenként gyűlöltem, mert 600 métert legalább úgy futottak le, mintha Usain Bolt edzette volna őket és amúgy meg azzal vicceltek, hogy 30 vagy 40 kilóval emeljenek ki, amíg én a tíz kilós tárcsámmal majdnem összefingtam magam szenvedtem.*
Aztán eszembe jutott ez a tízen éves történet a karhajlításról, meg hogy mindig lehet duplázni:
A mai napon a harmadik edzésemen vagyok túl, ahol kőkeményen dolgozunk és visszük egymást s magunkat is előre! Lehet, sőt valószínű, hogy nem idén fogok indulni egy crossfit bajnokságon**, de ma már 20 kilóval emeltem ki, és edzés után, Buzz meg én, még tíz percet eveztünk, hogy sikerüljön a kitűzött célunk.
És a célokról jut eszembe! A mai napon már 66.000 forint van a tanoda számláján és ez a legkisebb mértékben köszönhető az én zsíromnak! És engedtessék meg, hogy külön köszönetet mondjak Kiss Móninak, a baranyai Sheila Franklinnek (már miután ő is hippi lett a filmben), hogy létezel, vagy és hogy valami érthetetlen oknál fogva kedvelsz és hiszel bennem!

* Valószínűleg ők a legkirályabb arcok széles e világon, és csak féltékenység beszél belőlem... vagy valami ilyesmi.

** SOHA

első.

Az apukám, aki már nyugdíjas tanár, tegnap megkérdezte, hogy mi is ez, amibe belevágtam!? Nagyon messze lakunk egymástól, és nem minden nap beszélünk, mert neki is mindig van valami  kis projektje (mosogatás, favágás, olvasgatás, kutya kergetés), meg az én nevem is Sztahanovszki Zsófia. Szóval, egyszer csak jött egy üzenet, hogy "Na, mi is ez Nyuszó?" Elmeséltem neki, hogy van a ez a tanoda, meg hogy segítek, és hogy a Buzz, meg hogy én is adok, és hogy van ez fűnyíró projekt, meg hogy ez tök király és elméletben már fel is jegyzeteltem egy egész kortesbeszédet arra vonatkozólag, hogy bebizonyítsam, hogy ez mennyire jó dolog. (Néha azt érzem, hogy apát - és amúgy az egész világot - meg kell győznöm arról, hogy az egyetemes igazság az én számból jön.)
Aztán mondja nekem, hogy ott is - mármint Romhányban - volt valami ilyesmi, de inkább nem működött, mint igen, de ha én hiszek benne - mondja az apu, aki a legnagyobb kritikus a világon - akkor ő is, és a nyugdíja folyósítása után lök is egy kis lóvét a tanodának.

Baromi megható és motiváló az, hogy ennyien mellettem/mellettünk vagytok ebben az egész vállalásban. Ha másért nem, legalább a 157 lájkért (ez életem posztja!) érdemes volt!

Szóval tegnap belevágtam és ismét regisztráltam a kalóriabázisra ( www.kaloriabazis.hu ) egy másik e-mail címmel és névvel, nehogy a programozók ( akik nyilvánvalóan az én testtömegindexemre kíváncsiak ) rájöjjenek, hogy az előző regisztráció és próbálkozás bizony kudarcba fulladt... Beállítottam a mostani nevetséges adataimat, a célomat és elmentem az első edzésre.
Az első, amit leszögeznék, hogy ha valaki a nulláról akarja elkezdeni az edzést, az készüljön fel a sípoló tüdőre, az égő izmokra(?) és arra, hogy a napi bevitt vízmennyiségnek a háromszázszorosát fogja kiizzadni. Hogy ami az Instagramon olyan baromi egyszerűnek tűnik, az a valóságban fájdalom és halál! Hogy, amit elképzeltél, hogy elsőre menni fog, az mind-mind csak egy párhuzamos univerzumban megy elsőre!
A legfontosabb mégis csak az, hogy ezzel semmi baj nincsen és ez így természetes! Vicces volt azt hallgatni két elhaló kurvaanyád jaj-mi-lesz-velem között, hogy Buzz letargiából letargiába esik, miszerint dehát-ez-a-feladat-régen-ment! Most azt mondogatjuk magunknak és egymásnak, hogy nincs semmi baj, most itt vagyunk, de innen csak feljebb van, és egyre ügyesebbek erősebbek és vagányabbak leszünk!

Az edzésről is írnék egy kicsit:















kurvanehézkurvajóéscsúnyavagyokközben:

És a végére, hogy mindenki örüljön is egy kicsit: ma kétszer annyi kalóriát égettem el, mint amennyit bevittem, pusztán azzal, hogy ÉLEK, meg hogy Reisz Dani kifingatott. Kösz, Dani! Nagy vagy :*

Kezdődik!

Nem is olyan régen volt egy nagy elhatározásom, hogy akkor innentől kezdve máshogy, jobban és leginkább kevesebbet. Ez a három dolog mindenre vonatkozott, a sportra, az odafigyelésre és az evésre legjobban. Lényegében sikerült: az evést jobban, a sportot leginkább kevesebbet az odafigyelést meg egészen máshogy csináltam.

Olyan ember vagyok, aki azonnal akar mindent. Úgy értem tényleg. Ha nem tudok valamit megcsinálni abban a percben, ahogy kitaláltam, inkább hagyom a picsába. Így fordulhatott elő az, hogy amikor Attila és én kitaláltuk, hogy lefogyunk, és róla nagyjából két másodperc alatt ment le húsz kiló, rólam pedig semmi sem, arra gondoltam "Oké, ezt így kell elfogadni, te leszel a kövér csaj, aki két dolgot szeret, a kólát és a pizzát. és nézhetnél ki százszor szarabbul is, de azért egész jó bőr vagy."

Szerintem tényleg egész jó bőr vagyok amúgy. Ha nem nézzük, hogy a seggemen egy egész narancsliget lakik, a combjaim csíkosabbak, mint egy zebra, meg ha arról sem veszünk tudomást, hogy a térdeim lassan beszélni tudnának. De azt hiszem, a legfontosabb az, hogy egész jó csaj is lehetnék, ha nem utálnám a testemet, és a felszedett 30 kiló pluszt, amit négy év alatt sikerült visszaszednem. Szóval most TÉNYLEG elhatározásra jutottam, és tökéletesen jött Buzz vállalása, amibe én is beszállok:

Magamért és az Élmény Tár Tanodáért lefogyok 13 kilót szeptember végéig. Az első cél, hogy 90 000 forintot gyűjtsünk egy fűnyíróra, mert lassan nem látszanak ki a kölykök fűből!
Számlaszám:
Élménylelő Ifjúsági Egyesület
Bóly és Vidéke Takarékszövetkezet
50100112-12103076
Kérlek Titeket, hogy segítsetek Buzznak, meg a gyerekeknek, és szurkoljatok nekem, hogy legyen erőm, mert kicsi vagyok, gyenge és dagi :(