A kövér lányok a mennybe mennek?

A kilencvenes évek vége táján olvastam egy tiniregényt egy kislányról, akit sokan bántottak az iskolában a testalkata miatt, ezért a nyaralásukon a kerti budiba járt hányni, hogy senki ne vegye észre. A könyv vége persze az, hogy kórházba kerül a csaj és megfogadja, hogy soha többé ilyen butaságot, nagy összeborulás, satöbbi.

Kilenc éves voltam, amikor Gyulán, a nagyszüleim házában először meghánytattam magam. Elég kövérnek éreztem magam és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Akkoriban nagyon érdekeltek a fiúk, legfőképp Szabó Zsolti, és azt terveztem, hogy szeptemberben, amikor visszamegyek az iskolába, és elkezdem az ötödik osztályt, bombanő leszek, és minden srác - legfőképp a Szabó Zsolti - engem akar majd.
Azokban az időkben kezdtem el almaformára hízni. A testem változott, és kiskamaszként erre senki nem készített fel. Teli voltam kérdésekkel, amiket nem mertem senkinek feltenni. Sanyargattam a csöpp kis testem, és a mérleg egyre jobban hozta azokat a számokat, amiket látni akartam. Aztán jött a személyes világválságom: kiderült, hogy a legyengült immunrendszeremnek köszönhetően összeszedtem valami csicska májgyulladást. Az a nyár is meg volt baszva...
Jó pár évvel később hangzott el újra és újra az a mondat az akkori faszim szájából, hogy "Pogika, ha gurulsz, elhagylak!". Annyira magányosnak éreztem magam azokban az időkben, hogy egy dolog jelentett örömet és szeretetet, ha főztem és ettem. Ettem, ha éhes voltam, ettem, ha szomorú voltam, ettem, ha boldog voltam, ha unatkoztam és ez az ördögi kör egyre kiterjedtebb lett, ahogy az én testem is. Aztán jött a PCOS, a szakítás és a nagy lefogyás és az, hogy rájöttem, hogy én magam vagyok egyedül, aki ezt a problémát meg-, az ördögi kört meg fel tudja oldani

A mai napon urlaubon vagyok Pesten. A nővéremmel egy olyan étterembe mentünk el ebédelni, ami glutén, szója, laktóz, kukorica és cukormentes ételeket árul. Amikor ránéztem a kajára, ami hasábkrumpli volt batátából és marhahús pogácsa, boldog lettem, majd eszembe jutott az a furcsa, ficánkoló szorongás, amit kilenc évesen a wc előtt guggolva éreztem.

A mai napom irtó tanulságos, mert át kell kattintanom az agyamat arra, hogy nem vagyok rosszabb attól, ha egy nap nem edzek, és az evés meg nem opció, hanem szükséglet. Közben meg rettenetesen félek attól, hogy kudarcot vallok és azok az emberek, akik hittek bennem, csalódni fognak.

                                                      -Ennyit a kétségeimről-

A mai nap hatalmas meglepetése volt a két legkedvesebb Zolim, akik úgy álltak a kezdeményezésünk mellé, hogy ők is vállaltak egy-egy 13 napos challenget. Mester "álcivil" Zoli kurvanagyokat fog sétálni Mandula kutyájával, Németh "Ízesmagyar' Zoli aka Bölci pedig 13 napon keresztül NEM CIGIZIK!!! ÚRISTN!!!

#2

Mindenki emlékszik azokra a torna órai mondatokra, amiket, ha kimondott a tanár, az osztálynak egyszerre szorult össze a gyomra. Gondolok itt a "Ja, és ne felejtsétek, hogy jövő héten Coopert futunk!" vagy "Akkor öltözzetek át és találkozunk a pályán, 100 méter felmérés következik". Az én kriptonitom mégis minden évben az volt, amikor Fülöp Attila tanár úr - bocsássa meg nekem a beszólásokat, és hogy öt éven keresztül végig csaltam futásban - a sorakozó után kéjes mosollyal felhívta a figyelmünket arra, hogy az órán karhajlítás, közismertebb nevén, halál és rettegés fekvőtámasz felmérés lesz! Mit is mondhatnék? Nem voltam túl erős soha tesiből, ezt több dolognak tudom be:
a) 13 évesen arra ébredtem egyik reggel, hogy a mellkasomon ahol eddig kőhalom volt, most várak állnak, és egyszerűen megfékezhetetlenek.
b) apámat és engem a rokonságon kívül egy egészen komoly és kézzelfogható metafora kötött össze: az akaratom pont olyan vézna lábakon állt, mint ő gyerekkorában.
c) valljuk be, már akkor is kövér - anyám szerint erős csontozatú - voltam. 
Szóval ott állok 2005-ben, a Szentgyörgyi folyosóján és próbálom megúszni azt, hogy nevetségessé tegyem magam mindenki előtt, amikor azt mondja a jó tanár úr, hogy "a mai eredményetek egy dolog, ha ezt év végére sikerül megduplázni, akkor megkapjátok az ötöst". Mondanom sem kell, aznap egyest kaptam, de szerintem azóta is én vagyok az egyetlen, aki az év végén kettő darab fekvővel beíratta magának a kövér ötöst a naplóba.

A tegnapi crossfit edzés előtt ültem a teremben, miközben az öt órás csoport még javában nyomta a gyurmát. Csodálatos, izmos, izzadt férfi testek (és egy wow de jó csaj) játszi könnyedséggel emelgették a 20 kilós tárcsákat meg saját magukat, mintha mindig is ez lett volna a dolguk, és arra gondoltam: Pont ilyen akarok lenni! Kitartó és gyönyörű! Eszméletlenül motiváló látni, hogy ez a test, jó sok odafigyeléssel és edzéssel formázható és alakítható! 
Aztán hatot ütött az óra, és az én csoportom került sorra, ahol mindenkit egyen egyenként gyűlöltem, mert 600 métert legalább úgy futottak le, mintha Usain Bolt edzette volna őket és amúgy meg azzal vicceltek, hogy 30 vagy 40 kilóval emeljenek ki, amíg én a tíz kilós tárcsámmal majdnem összefingtam magam szenvedtem.*
Aztán eszembe jutott ez a tízen éves történet a karhajlításról, meg hogy mindig lehet duplázni:
A mai napon a harmadik edzésemen vagyok túl, ahol kőkeményen dolgozunk és visszük egymást s magunkat is előre! Lehet, sőt valószínű, hogy nem idén fogok indulni egy crossfit bajnokságon**, de ma már 20 kilóval emeltem ki, és edzés után, Buzz meg én, még tíz percet eveztünk, hogy sikerüljön a kitűzött célunk.
És a célokról jut eszembe! A mai napon már 66.000 forint van a tanoda számláján és ez a legkisebb mértékben köszönhető az én zsíromnak! És engedtessék meg, hogy külön köszönetet mondjak Kiss Móninak, a baranyai Sheila Franklinnek (már miután ő is hippi lett a filmben), hogy létezel, vagy és hogy valami érthetetlen oknál fogva kedvelsz és hiszel bennem!

* Valószínűleg ők a legkirályabb arcok széles e világon, és csak féltékenység beszél belőlem... vagy valami ilyesmi.

** SOHA

első.

Az apukám, aki már nyugdíjas tanár, tegnap megkérdezte, hogy mi is ez, amibe belevágtam!? Nagyon messze lakunk egymástól, és nem minden nap beszélünk, mert neki is mindig van valami  kis projektje (mosogatás, favágás, olvasgatás, kutya kergetés), meg az én nevem is Sztahanovszki Zsófia. Szóval, egyszer csak jött egy üzenet, hogy "Na, mi is ez Nyuszó?" Elmeséltem neki, hogy van a ez a tanoda, meg hogy segítek, és hogy a Buzz, meg hogy én is adok, és hogy van ez fűnyíró projekt, meg hogy ez tök király és elméletben már fel is jegyzeteltem egy egész kortesbeszédet arra vonatkozólag, hogy bebizonyítsam, hogy ez mennyire jó dolog. (Néha azt érzem, hogy apát - és amúgy az egész világot - meg kell győznöm arról, hogy az egyetemes igazság az én számból jön.)
Aztán mondja nekem, hogy ott is - mármint Romhányban - volt valami ilyesmi, de inkább nem működött, mint igen, de ha én hiszek benne - mondja az apu, aki a legnagyobb kritikus a világon - akkor ő is, és a nyugdíja folyósítása után lök is egy kis lóvét a tanodának.

Baromi megható és motiváló az, hogy ennyien mellettem/mellettünk vagytok ebben az egész vállalásban. Ha másért nem, legalább a 157 lájkért (ez életem posztja!) érdemes volt!

Szóval tegnap belevágtam és ismét regisztráltam a kalóriabázisra ( www.kaloriabazis.hu ) egy másik e-mail címmel és névvel, nehogy a programozók ( akik nyilvánvalóan az én testtömegindexemre kíváncsiak ) rájöjjenek, hogy az előző regisztráció és próbálkozás bizony kudarcba fulladt... Beállítottam a mostani nevetséges adataimat, a célomat és elmentem az első edzésre.
Az első, amit leszögeznék, hogy ha valaki a nulláról akarja elkezdeni az edzést, az készüljön fel a sípoló tüdőre, az égő izmokra(?) és arra, hogy a napi bevitt vízmennyiségnek a háromszázszorosát fogja kiizzadni. Hogy ami az Instagramon olyan baromi egyszerűnek tűnik, az a valóságban fájdalom és halál! Hogy, amit elképzeltél, hogy elsőre menni fog, az mind-mind csak egy párhuzamos univerzumban megy elsőre!
A legfontosabb mégis csak az, hogy ezzel semmi baj nincsen és ez így természetes! Vicces volt azt hallgatni két elhaló kurvaanyád jaj-mi-lesz-velem között, hogy Buzz letargiából letargiába esik, miszerint dehát-ez-a-feladat-régen-ment! Most azt mondogatjuk magunknak és egymásnak, hogy nincs semmi baj, most itt vagyunk, de innen csak feljebb van, és egyre ügyesebbek erősebbek és vagányabbak leszünk!

Az edzésről is írnék egy kicsit:















kurvanehézkurvajóéscsúnyavagyokközben:

És a végére, hogy mindenki örüljön is egy kicsit: ma kétszer annyi kalóriát égettem el, mint amennyit bevittem, pusztán azzal, hogy ÉLEK, meg hogy Reisz Dani kifingatott. Kösz, Dani! Nagy vagy :*

Kezdődik!

Nem is olyan régen volt egy nagy elhatározásom, hogy akkor innentől kezdve máshogy, jobban és leginkább kevesebbet. Ez a három dolog mindenre vonatkozott, a sportra, az odafigyelésre és az evésre legjobban. Lényegében sikerült: az evést jobban, a sportot leginkább kevesebbet az odafigyelést meg egészen máshogy csináltam.

Olyan ember vagyok, aki azonnal akar mindent. Úgy értem tényleg. Ha nem tudok valamit megcsinálni abban a percben, ahogy kitaláltam, inkább hagyom a picsába. Így fordulhatott elő az, hogy amikor Attila és én kitaláltuk, hogy lefogyunk, és róla nagyjából két másodperc alatt ment le húsz kiló, rólam pedig semmi sem, arra gondoltam "Oké, ezt így kell elfogadni, te leszel a kövér csaj, aki két dolgot szeret, a kólát és a pizzát. és nézhetnél ki százszor szarabbul is, de azért egész jó bőr vagy."

Szerintem tényleg egész jó bőr vagyok amúgy. Ha nem nézzük, hogy a seggemen egy egész narancsliget lakik, a combjaim csíkosabbak, mint egy zebra, meg ha arról sem veszünk tudomást, hogy a térdeim lassan beszélni tudnának. De azt hiszem, a legfontosabb az, hogy egész jó csaj is lehetnék, ha nem utálnám a testemet, és a felszedett 30 kiló pluszt, amit négy év alatt sikerült visszaszednem. Szóval most TÉNYLEG elhatározásra jutottam, és tökéletesen jött Buzz vállalása, amibe én is beszállok:

Magamért és az Élmény Tár Tanodáért lefogyok 13 kilót szeptember végéig. Az első cél, hogy 90 000 forintot gyűjtsünk egy fűnyíróra, mert lassan nem látszanak ki a kölykök fűből!
Számlaszám:
Élménylelő Ifjúsági Egyesület
Bóly és Vidéke Takarékszövetkezet
50100112-12103076
Kérlek Titeket, hogy segítsetek Buzznak, meg a gyerekeknek, és szurkoljatok nekem, hogy legyen erőm, mert kicsi vagyok, gyenge és dagi :(

Apámnak volt Kappa cipője. Akkor azt hittem, hogy a menőség a mi előszobánkban kezdődik.

Ma semmi más nem emlékeztet a szerelmére, csak a tegnap óta sajgó púp a fejemen, amit játék közben szereztem.

Veszekedés közben egy anyajegyet kapargatni. Mintha azzal eltűnne a bűntudat...