Kihívás elfogadva!

Ha anyám tudná...!

Anyám a combomra hajtotta fejét és azt mondta: hülye vagy édes kislányom...

1.

Tegnap annyira csalódott voltam, hogy lementem a Tom Marketbe narancsos Coccolinoért...

Illusztris társaság

Vörös nő állt a képek alatt egy sarokban. A galériában megnyitó volt. G. M. a híres hazai fotós képeit mutatták be. -Malek Úr! Fantasztikus! Megint fantasztikusat alkotott! A vörös nő a távolból figyelte a művészt, boros pohárral a kezében. Olcsó, száraz fehér bor volt, a galéria ezen akart spórolni, ő mégis a harmadik kört tartotta a kezében. -Elnézést hölgyem! Ön kivel van? - lépett oda egy férfi - Ez egy zártkörű rendezvény! A nő rámosolygott, arrébb ment, lerakta a poharát, odasétált a fotóshoz és a fülébe suttogta: -Gratulálok G. Ugye mondtam, hogy egyszer így lesz... - majd megfogta a táskáját és elindult az üvegajtó felé.Szőkés hajú hölgy lépett be épp akkor, vékony ajkakkal és csoda kék szemmel. Ismerte. Azt hallotta, híres énekes. -Szervusz Matild! G. ott áll!

Nyílik az ajtó. Alacsony férfi lép ki rajta.

-Malek Úr! Hová megy, épp most, amikor interjút akarnak magával készíteni? -Kik? -Hát tudja, az a híres... Tudja, no! Nem vagyok otthon ebben a világban, Malek Úr, tudja Ön is! Bent várja a barna kordbársony zakós fiatalember. -Legyen. 

Bármit kérdeztek, két lányról beszélt. De senki sem értette. Mintha velük beszélt volna egy ismerős, de mégis felfoghatatlan nyelven. Az újságok később arról cikkeztek, hogy G. M. a híres magyarországi fotós két nőről beszélt a kiállítás megnyitóján, a híres budapesti galériában. Két nőről, akit senki sem ismer, talán még a fotós maga sem. Lehet, hogy kitalálta az egészet? Csak egy olcsó reklámfogás? G.M. nyílt levélben válaszolt, melyben ez állt:

"Nem olcsó reklámfogás, sőt meglehetősen drága. A két lány nem valós - én találtam ki őket- ahogy magukat is. Drága az élet, sokba kerül ennyi embert etetni. Még a képzeletemben is. Üdv innen is Mofli és JuditSára!"

Reggeli kávénál olvassa az újságot. Két cukor, sok tej. "A két lány nem valós - én találtam ki őket - ahogy magukat is" Ezt a mondatot sokszor elolvassa és csak mosolyog. Előkeresi a telefonját.

-Haló? Meg vagy őrülve! -Sosem felejtek. Sosem javulok meg. -Üzenem a galériának, hogy pocsék volt a bor.

Valószínűleg átadta, ugyanis másnap levél fogadta a postaládájában: "Kitalált hölgyek képzeljenek maguknak jobb bort".

rosejbli

A nagypapám kedvence a sültkrumpli volt, és nem ette meg a kagylót, mert "benne vannak a belei, és én szart nem eszem". Kenyérrel evett mindent, és az ebéd utáni fröccsöt egy húzásra itta meg.
A nagypapám aranyember volt.
A nagypapám leukémiás volt.
A nagypapám kalapot tett a fejére, és sürgetett minket, hogy igyekezzünk mert el kell innét mennünk. Mi karácsonyfát díszítettünk, és próbáltuk megnyugtatni, hogy sehova nem kell mennünk, mert karácsony van és mindjárt vacsorázunk. Később már csak ült a fotelben, mi meg hordtuk elé az ajándékokat. Aztán kórusban szólalt meg a "miatyánk", és én legszívesebben ordítottam volna, mert a nagypapám már nem tudott... én sem tudtam. Fejet hajtottunk mindannyian.
A nagypapám szerette a hideg görögdinnyét és szeretett repülni.
A nagypapám aranyember volt.
Szívesen sütnék neki sültkrumplit.

Öt dolog, amiért mégsem csak imádni lehet Pécset

5: a mediterrán egy hazugság. Ha Pécs valóban mediterrán lenne, nem esne március 13.-án a hó.

4: amelyik egyetemi buli ingyen van, az legalább szar is.

3: Pécs elég kicsi ahhoz, hogy bármiről bármi/bárki eszedbe jusson, és a gondolat ne is hagyjon békén legalább addig, amíg a belvárosból Uránvárosba bandukolsz gyalog, fél órán keresztül.

2: Ha azt gondolod, hogy levágattad igazán egyedire és önkifejezőre a hajad, a lányok a Zöldben fogadásokat kötnek rád: vajon fiú vagy, vagy lány!?

És az első számú és legfontosabb dolog, amiért mégsem csak imádni lehet Pécset:

Bármelyik buliban betalálnak az illuminált fiatal emberek azzal, - akik bár bájosan de mégis végtelenül szemtelenül osztják meg veled - hogy szívesen öntenének sört a melleid közé!

Hogyan váltanám én meg a világot

A négyszáz ágyas kórházban legalább négyszáz embert kezelhetnek. A négyszáz ágyas kórházban legalább háromszázan elég szarul vannak ahhoz, hogy ott kelljen őket tartani. Ha maradunk a számoknál, akkor legalább száz ember szenved, mert itt fáj, ott fáj, és kiabálna ha nem szégyellné magát. Az út túloldalán pedig egyetemisták cigiznek vígan, jobbára kevés testi fájdalommal, több testi örömmel. Micsoda paradoxon. És micsoda lelki fájdalom (bár jószerivel keveset gondol rá) egy potenciális világmegváltónak.
Ilyen ez az egyetemi élet. A szülők büszkék rád, mert van kivel dicsekedni. Büszke vagy magadra, mert van mivel dicsekedni. Ha mással nem, hát a farkad méretével, de legalábbis azzal, hogy idáig eljutottál. Lelki nyugalommal küldenek el otthonról, hogy gyerünk fiam, csinálj valami nagyot! Mutasd meg a világnak, mutasd meg másoknak. Mutasd meg magadnak, nekünk! És talán titkon bíznak is abban, hogyha más nem is, ha ők nem is, de a gyerekük többre hivatott. Találja meg a rák ellenszerét, váltson világot gyógyszerekkel, gyógyítson embert! Egy posztmodern Jézus Krisztus, aki bemutat mindenkinek és véghez viszi apa tervét. Aztán egyszer csak anyut hívják a munkahelyén, hogy sajnálja a hatóság, sajnálja a rektor is, de a fiát megölték. Pusztán három golyóval fosztották meg az életétől teljesen jogtalanul, eszetlenül, tragikusan.
Ilyenkor dögöljön meg a világ.
A kérdés marad: hogyan váltanám én meg a világot? Hogyan váltanám ÉN meg a világot, ha magamét sem tudom, másét meg nincsen jogom.
A járdán átléphetem a nagy repedéseket, de az aprókra úgyis rátaposok. Csak csapd le szívlapáttal.