Hogyan váltanám én meg a világot

A négyszáz ágyas kórházban legalább négyszáz embert kezelhetnek. A négyszáz ágyas kórházban legalább háromszázan elég szarul vannak ahhoz, hogy ott kelljen őket tartani. Ha maradunk a számoknál, akkor legalább száz ember szenved, mert itt fáj, ott fáj, és kiabálna ha nem szégyellné magát. Az út túloldalán pedig egyetemisták cigiznek vígan, jobbára kevés testi fájdalommal, több testi örömmel. Micsoda paradoxon. És micsoda lelki fájdalom (bár jószerivel keveset gondol rá) egy potenciális világmegváltónak.
Ilyen ez az egyetemi élet. A szülők büszkék rád, mert van kivel dicsekedni. Büszke vagy magadra, mert van mivel dicsekedni. Ha mással nem, hát a farkad méretével, de legalábbis azzal, hogy idáig eljutottál. Lelki nyugalommal küldenek el otthonról, hogy gyerünk fiam, csinálj valami nagyot! Mutasd meg a világnak, mutasd meg másoknak. Mutasd meg magadnak, nekünk! És talán titkon bíznak is abban, hogyha más nem is, ha ők nem is, de a gyerekük többre hivatott. Találja meg a rák ellenszerét, váltson világot gyógyszerekkel, gyógyítson embert! Egy posztmodern Jézus Krisztus, aki bemutat mindenkinek és véghez viszi apa tervét. Aztán egyszer csak anyut hívják a munkahelyén, hogy sajnálja a hatóság, sajnálja a rektor is, de a fiát megölték. Pusztán három golyóval fosztották meg az életétől teljesen jogtalanul, eszetlenül, tragikusan.
Ilyenkor dögöljön meg a világ.
A kérdés marad: hogyan váltanám én meg a világot? Hogyan váltanám ÉN meg a világot, ha magamét sem tudom, másét meg nincsen jogom.
A járdán átléphetem a nagy repedéseket, de az aprókra úgyis rátaposok. Csak csapd le szívlapáttal.